Történetem a tengerentúlon, Amerikában kezdődött. Szüleim kint dolgoztak, s bátyámmal mindketten kint születtünk. Ez a hitéletemre nem is lett volna hatással, hiszen kb. 2-3 éves voltam, amikor hazajöttünk, ha akkoriban a családom nem járt volna el egy baptista gyülekezetbe. Ennél fogva a régi elmesélésekből a ’baptista’ szó megragadt a fejemben – bár pontosan nem tudtam, kiket jelöl, de mindenképp egy pozitív jelzőt társítottam hozzájuk.

Itthon, Magyarországon nem voltunk semmilyen gyülekezetnek a tagjai. Egészen 17 éves koromig istentiszteleten sem voltam. De szüleimnek hálát kell adjak az esténkénti bibliaolvasásért, amely kiskoromban kapott helyet a mesekönyvek mellett. Istent – mint sokan mások – egy távoli, hatalmas, szinte már félelmetes Teremtőnek képzeltem el. Nem ismertem a környezetemben keresztyéneket, fogalmam sem volt arról, hogy Istennel közvetlen kapcsolatot is ki lehet alakítani.

Hajlamos voltam érzelmi alapú döntésekre bízni magamat, és sokszor másokon vezetni le fáradságomat, ingerültségemet. Beszélgetéseim a társaimmal felszínes témákra korlátozódtak, nem volt komolyságuk, s ezáltal maguk a kapcsolataim is kiüresedtek. Ez nagyon elgondolkodtatott, hogy mire is építsem életemet, mi lehet az a biztos pont, amire mindig számíthatok. Nem fordultam Istenhez, mert nem volt helyes istenképem, ami ezt lehetővé tette volna.

Bár voltak bennem olyan mély elhatározások (pl. házassággal kapcsolatos meggyőződések), amiket a keresztyének vallanak, azonban a különbség abban állt, hogy én nem igazán tudtam a magam véleményét másokkal szemben megvédeni, mivel a Biblia bölcsességével ellentétben, saját okoskodásomra tudtam csak támaszkodni.

2013-ban nyelvtanulás végett elmentem egy Speak Out keresztyén angol táborba, de egy kis nyelvi tudásnál sokkal többet tapasztaltam: az ott lévő segítőket az a fajta lelki békesség jellemezte, amire mindig is vágytam ebben a kiszámíthatatlan világban. Az újonnan szerzett élmények végtelenül megragadtak, de az igazi áttörést a következő évi tábor jelentette, ahol is behívtam Jézus Krisztust az életembe. Sokáig tanakodtam és őrlődtem, hogy vajon tényleg keresztyén lett-e belőlem, vagy csupán én is amolyan ’vallásos’ szerzet lettem, aki csak ezt hiszi magáról, de valójában Jézus nélkül él. Végül a Szentírás segített megértenem a lényeget: „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” (Efézus 2:8-9) Megértettem, hogy nem az én jóságomért és cselekedeteimért van üdvösségem – ez az Úr kegyelme, amit a Benne való hitem által kaptam. Ám Jézus nem csupán egy üres név, Ő tényleg él és létezik, amit sokunk élete példáz!

Viselkedésemben érzékeltem legelőször a változásokat - észrevettem, hogy mások helyzete jobban megérint, figyelmesebbé váltam környezetem szükségleteire. Idővel egyre nyitottabb voltam az Úr Igéjére, és sok helyzetben tapasztalhattam meg gondviselését és segítségét. Többekben felmerülhet a kérdés, hogy kevesebb lett-e a problémám. A válaszom: nem. Viszont most már nem kell egyedül szembenéznem velük, mert tudom, hogy bármikor, bárhol, bármilyen körülmények között számíthatok az Úr Jézus Krisztusra, és Ő sohasem fog cserbenhagyni engem!

Gyerekként félénk voltam, gyakran éreztem magam magányosnak. Mivel sokat csúfoltak az iskolában, nagyon szerettem volna megfelelni az emberek elvárásainak, vágytam rá, hogy elfogadjanak és szeressenek. Párkapcsolatokban kezdtem keresni a megoldást. Sajnos, hol másokat bántottam ezzel, hol magamat, de valaki mindenképpen sérült. Végül lelkileg mélypontra kerültem.

Ekkoriban találkoztam egy lánnyal a vonaton, aki beszélt nekem a Jézussal való személyes kapcsolatáról. Először tapasztaltam ilyet, hogy valaki Istenből merít erőt és valahogy igazán megéli a hitét. Hosszú időbe telt, mire felfogtam, hogy nekem is szükségem van Isten kegyelmére, hisz én is bűnös ember vagyok. Néhány ijesztő élmény és elgondolkodtató olvasmány hatására azon kezdtem töprengeni, hogy mi lesz velem a halálom után. Rádöbbentem, hogy a Mennyországba semmiképp sem kerülhetek. Nem tudtam, mit tehetnék, hogy változtassak a sorsomon. Szerettem volna erről beszélni valakivel, ezért felhívtam azt a lányt, akit a vonaton ismertem meg, hiszen tudtam róla, hogy hívő keresztyén. Elmondtam neki, hogy milyen kétségek gyötörnek, ő pedig azt, hogy Jézus meghalt a bűneimért, azért, hogy Istenhez vezessen, és hogy nekem ezért semmi más nem kell tennem, csak elfogadnom Őt az életem Urának. Segített nekem imádkozni. Kértem Istent, hogy bocsássa meg a bűneimet, és elfogadtam, hogy Jézus értem is meghalt és megnyitottam Neki az életemet.

Viszont egy idő múlva lassan észrevétlenül visszavettem Krisztustól a dolgok irányítását. Ez oda vezetett, hogy döntések előtt mindig rettentően küzdöttem, mert nem tudtam elengedni a saját elképzeléseimet. Szívem mélyén tudtam, hogy mit kellene tennem, de mégsem voltam képes aszerint cselekedni. Hosszú ideig tartott ez a gyötrelmes időszak. Végül Isten megkönyörült rajtam, és igazi felismerést adott. Rájöttem, hogy teljesen meg kell térnem és mindenemet át kell adnom Jézusnak. Hálás vagyok az Úrnak, mert Ő az, Aki az én szívemet végül Magához térítette: „Új szívet adok nektek, és új Szellemet adok belétek: eltávolítom testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. Az Én Szellememet adom belétek, és azt művelem veletek, hogy rendelkezéseim szerint éljetek, törvényeimet megtartsátok és teljesítsétek.” (Ezékiel 36:26-27). Megértettem, hogy az Úr az, Aki munkálkodik bennem, és nem a saját erőmből kell erőlködni, hogy megváltozzak!

Azóta sok mindenben átéltem Jézus Krisztus kegyelmét és szeretetét; például megszabadított az állandó megfelelni akarásból, mivel rájöttem, hogy Isten feltétel nélkül szeret. Szüleimmel jobban megértjük egymást, és könnyebb megbocsátani, ha valaki megbánt, hiszen tudom, hogy Isten is megbocsátott nekem! Sokkal többet kaptam Tőle, mint amit viszonozni tudnék. Arra vágyom, hogy a családom, a barátaim, a környezetem is megismerje Jézust, érezzék Isten szeretetét és teljes életet élhessenek!

Szerető családban, szinte burokban nevelkedtem. Igazi felhőtlen gyerekkort élvezhettem. Amikor elkezdtem az iskolát - szokás szerint - katolikus hittanra is jártam. Így lettem elsőáldozó, majd bérmálkozó. Istennel a kapcsolatom az esti imákban kifulladt. Úgy éreztem, ha bármi rosszat teszek az Úr meg fog haragudni, hátat fordít és büntetni fog, mert ezt érdemlem.

Jól ment a suli, mindeközben versenyszerűen eveztem, amiben szintén elég eredményesnek számítottam. Kicsit nagyképű lettem és úgy éreztem jogom van mindenhez, semmi nem állíthat meg. Nehezen viseltem ennek a korszaknak a végét, amikor is döntenem kellett: egyetem vagy sportkarrier.

A továbbtanulást választottam, így kerültem Szegedre. Nagyon egyedül éreztem magam elszakítva a családomtól, addigi barátaimtól. Ekkor láttam meg, milyen naiv is vagyok még a ’való’ világhoz. Emberekben próbáltam bízni, párkapcsolatban, ami a kölcsönös bizalomhiány miatt hamar ki is fulladt. Sok csalódás ért. Próbáltam a karrierre koncentrálni, de rájöttem, hogy nem tarthatok mindent a kezemben. Hiába akarom, nem szerethet mindenki. A nagy hajtásban, hogy mindenhol meg tudjak felelni, egészen belebetegedtem, mindeközben mindezért Istent hibáztattam.

Ekkor hívott el egy évfolyamtársam bibliakörbe. Teljesen magával ragadott, ahogy ezek az emberek beszéltek Istenről. Láttam, hogy teljesen odaszánt életük és igazi, közvetlen kapcsolatuk van Jézussal. Nagyon jól éreztem magam a társaságukban: az lehettem, aki voltam és úgy is elfogadnak, bátorítanak. Beláttam, hogy Isten jó és jót tervezett az életem felöl. Ő nem akarta, hogy rossz dolgok történjenek velem.

„Mert csak Én tudom, mi a tervem veletek - így szól az ÚR -: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek.”     (Jeremiás 29:11)

Vágytam arra, hogy nekem is legyen valós életem a Megváltóval, mint nekik.

A Szegedi Új Remény Baptista Gyülekezet megalakulásával világossá is vált, hova is szeretnék tartozni. 2009-ben elmentünk a gyülekezettel a nyári táborunkba, ahonnan kicserélt, újjászületett emberként tértem vissza. A táborban több hívő emberrel, családokkal találkoztam, akik az Urat választották. Mindenki elmondta, hogy ez volt a legjobb döntése az életében és soha nem bánták meg. Elmesélték miben változtatta meg életüket Jézus Krisztus, és láttam milyen boldog hétköznapi emberek, akiknek bár szintén vannak problémáik, de mégis Isten segítségével mindenre képesek és elszántak. Világossá vált, hogy döntenem kell: Jézusnak a teljes énem kell. Nem magamnak kell ezt megtennem, de nekem is bele kell adnom a saját akaratom.

„Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek; és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami Neki tetsző és tökéletes.”     (Róma 12:1-2)

Beláttam, az Atya szeretete feltétel nélküli, mégis szabad akaratot hagy, hogy én dönthessek, hogy tudatosan mindig Őt választhassam.

Amióta átadtam Jézusnak az egész szívem, azóta Ő van az életem első helyén; nem függök emberektől, párkapcsolattól, nem kell az elvárásoknak megfelelnem. Az Úr véleménye a legfontosabb számomra, hogy Ő hogyan látja az életemet. Tanúsíthatom, soha nem jártam rosszul.

Életem célja, hogy mindenben Isten igazi harcosaként küzdjek, hisz élő reménységet kaptam Jézus Krisztus áldozatában és feltámadásában, hogy se én, se családom el ne vesszen, hanem boldog és áldott életünk legyen, amit már itt a Földön megkezdhetünk!

2010. szeptember végén találkoztam első ízben a Szegedi Új Remény Gyülekezettel. Egy előadást szerveztek a FÉK tagokkal együtt, aminek azt a címet adták, hogy Honnan tudom, hogy az "Igazi" az igazi? Ez megfogott. Akkor éppen egy hosszabb ideje tartó kapcsolatban éltem, és nagyon szerettem a párom. Kíváncsi voltam, mi újat tud majd ez az előadás nyújtani. Kicsit féltem elmenni, mert nem akartam, hogy mindenféle „vallásos” dologgal traktáljanak, majd kiderült, hogy nagyon közvetlenül és humorosan, hétköznapiasan tudnak előadni az ott lévő emberek, és mosolyogva mentem haza a nap végén, tele értékes és elgondolkodtató információkkal az életről, emberekről, értékrendről, hitről.

Decemberben elkezdtem az otthoni templomba misére járni. Nem volt új a közeg, mert katolikusnak kereszteltek és keresztény középiskolába jártam, így ismertem a Biblia felosztását és híresebb történeteit, sok misén és istentiszteleten vettem már részt. Majd januárban hirtelen szakítottunk a párommal, és ez nagyon mélypontra taszított. A vizsgaidőszak már javában elkezdődött, és hogy ne kelljen egyedül lennem és gondolkodnom otthon a szobámban, bementem a kollégiumba. Ketten voltunk a szobatársammal, akivel jóban voltam igaz, de nagyon semmi több. Abban az időben viszont folyamatos változást vettem észre rajta, amit nem tudtam magyarázni. Annyit és olyan szeretettel segített nekem, mint előtte tőle sosem tapasztaltam. Tudtam, hogy már pár hónapja jár az Új Remény Gyülekezetbe Szegeden, és közben én sem hagytam abba a misék látogatását otthon. Majd februárban említette, hogy indul egy 5 alkalmas előadás sorozat a hitről, kereszténységről, reményről, amit a gyülekezet szervez, és hívott, van-e kedvem vele menni? Úgy gondoltam, persze, legalább lefoglalja néhány estémet. Később rájöttem, sokkal többet kaptam ezektől az alkalmaktól, mint azt valaha gondoltam volna. Hétről hétre repesve vártam, mikor ülhetek be rájuk. Olyan képet vetítettek ki elém Istenről és egyszülött Fiáról, Jézusról, amit előtte sosem tanultam az iskolában. Egy személyes kapcsolatról beszéltek, olyanról, amiben megtalálhatom az életem problémáira a megoldást és segítséget egy kiapadhatatlan forrásból. Nem egy távoli, elérhetetlen Istent, aki büntet, ha rossz vagyok, és talán megjutalmaz, ha eléggé sanyargatom magam, mert tökéletes sosem lehetek. Hanem Atyát, Aki szeret, mindig is szeretett, és segíteni akar nekem. Mindezért csak annyit kell tennem, hogy megnyitom a szívem Jézusnak. Behívom az életembe és megengedem Neki azt, hogy rendbe tegye a káoszt, amiben éltem.

Mivel önerőből az életem rendezésére már hónapok óta nem voltam képes, úgy éreztem, nincs veszíteni valóm. Az áttörés egy bemerítési ünnepségen következett be, ahol a debreceni anyagyülekezet lelkipásztora prédikált. Olyan élethelyzetről beszélt, olyan kétségekről, olyan terhekről, amik végig zakatoltak a fejemben, és azt hittem, belém lát valamilyen módon, mert mintha csak az én boldogtalanságomat véltem volna megtestesülni a szavaiban. Éreztem, hogy folynak a könnyeim és feltornyosul bennem minden addigi rossz cselekedetem, döntésem. Bűnös voltam, és nem akartam tovább ebben a helyzetben maradni. Mikor imádságra szólított fel minket, Jézust hívtam segítségül, hogy tisztítson meg engem és segítsen talpra állnom, vegye el tőlem a terheimet, mert nem vagyok képes ezeket tovább cipelni. És a betontömbök, amik addig nyomták a vállaimat, egyszerre eltűntek. Nem volt rajtam nyomás, nem volt rajtam súly. Megtértem Jézus ölelésébe, egy új ösvényre, és éreztem, ahogy forróság árad szét a szívemben: szeretet.

„A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.”     (Zsidók 11:1)

Ezek voltak azok a szavak, amelyek végigkísérték Isten megismeréséhez vezető utamat. Sosem cserélném el másra ezt a döntésemet. Azóta megtanultam, mik az igazi értékek az életben, milyen kiváltság, hogy az Úr magához hívott. Leszoktam a káromkodásról, elkezdett szelídülni a jellemem, tanulom a türelmet és az engedelmességet, nem keresem folyton a magam igazát, megismertem a megbocsátást és a bocsánatkérést. Magamtól ezek sosem sikerültek volna – Istennel viszont semmi sem lehetetlen. Ezek megvalósítása még csupán a kezdet! Milyen szerencsés vagyok, hogy az Úr magához vont, és milyen értékesnek lát engem! Akkor pedig én sem becsülhetem le magam! Biztos kézzel vezeti az utam, csupán Belé kell fektetnem a bizalmam, ahogy Ő is megtette ezt velem.

Az életem Jézus nélkül milyen volt? Ez nagyon jó kérdés. Szerencsés vagyok, mert mindig úgy éreztem, hogy Isten végigkísérte az életemet!

Katolikus neveltetésben részesültem, ami egy kezdeti általános ismeretnek elegendő volt, de Jézus előtt az életem céltalan volt. Kerestem és próbáltam megérteni az életem célját, de nem igazán találtam meg, és nem is mondta meg ezt nekem senki. Mindenkinek van egy álma, hogy mi akar lenni nagykorában. Nekem is volt, mégsem az lettem. Ahogy egyre közelebb kerültem a céljaim eléréséhez, úgy kezdtem elveszni a világ dolgaiban. Rádöbbentem, hogy felnőttem, mégsem tudtam valójában mit is kezdjek az életemmel. Ez kívülről nem annyira látszott, mert mindig talpra esett voltam (de utólag már tudom, ez is Isten gondviselése volt). Ezt legjobban úgy tudnám leírni, hogy mindig úton voltam, de nem tudtam, hogy merre tartok. És úgy elég nehéz eljutni a célhoz, ha nem tudjuk az oda vezető utat.

Hogyan ismertem meg Jézust? Jézust ismerem, mióta az eszemet tudom. De mikor ismertem meg igazán? Mikor ismertem meg Jézus életének célját és az Ő tanításainak a jelentését?

A feleségem egyik barátnője meghívott minket egy egyetemi előadásra. Ezáltal elég sok mindenkit megismertem a Szegedi Új Remény Baptista Gyülekezetből. Így egyre több hívő emberrel lett kapcsolatom. 2011. nyarán a házasságon törve a fejünket ellátogattunk a gyülekezetbe egy baptista istentiszteletre is.

De szeptemberben volt egy törés az életemben, amikor is elkezdődött a hitéletem. Szembe kellet néznem egy olyan nagy feladattal, amit most kivételesen nem tudtam egyedül megoldani. A feladat az volt, hogy talpra álljak, mert térdsérülést szenvedtem. Akkor még nem tudtam, hogyan is folytassam tovább, hisz ettől kezdve teljesen meg fog változni a hátralevő életem. A térdműtétet követve kettő napot a kórházban fekve kellett töltsem. Ezekben a napokban bőven volt időm gondolkozni és imádkozni a gyógyulásomért. Sokat kértem az URat, hogy segítsen és sok mindent meg is ígértem Neki. Ráadásul az egyik szobatársam egy román fiú volt, aki rendszeresen Bibliát olvasott, ami szintén erősített engem lelkileg. Neki a műtéte sokkal komolyabb volt, de mégis kibírta. Sokat gondolkoztam rajta, hogy vajon honnan volt ekkora ereje? Utólag tudatosult bennem, hogy az ÚR adott neki lélekjelenlétet és erőt.

A sok imám és az értem mondott könyörgések meghallgatásra kerültek és meggyógyultam. Nekem is Isten adott lelki erőt a gyógyuláshoz és az utána következő kihívásokra. Ezek után kezdtem a KeddV-re (5 találkozásos előadásokra) és az istentiszteleti alkalmakra járni, amik már lassan rendszeressé váltak. Ott megismerkedtem egy tesóval, akiben hatalmas szeretet (isteni szeretet) volt felém és elhívott a bemerítkezésére. Ott szólított meg az ÚR Jézus, és ettől fogva egyre jobban szerettem volna megismerni Jézus életét és tanításait. Ez a tesó adott nekem egy Újszövetséget! Attól a naptól minden nap közelebb és közelebb kerültem Jézushoz a bibliaolvasásomon keresztül.

Ezt követően sokat változott az életem, illetve az életünk az élettársammal. Amikor tehettük elmentünk istentiszteletre, és ezt követően az egyik házi csoport látogatói is lettünk. De ekkor még nem sikerült befogadni teljesen a szívembe Jézust. A komoly döntésünk után, hogy párommal szeretnénk összeházasodni, elkezdtük a jegyesoktatási tanfolyamot. És azon a szép napon (2012-03-09) a csodálatos páromtól megkaptam életem első (teljes) Bibliáját, amibe ezt írta nekem: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3:16) Még aznap az azt követő jegyesoktatáson Isten egyik szolgája (Sipos Márk) segített teljesen befogadni Jézust az életembe.

Együtt imádkoztunk. Megkértem az Úr Jézust, hogy bocsássa meg az én bűneimet, és átadtam Neki az irányítást az életem felett.

Hogy változott meg az életem? Most már nem kérdés, hogy mi leszek, mert megtaláltam a kincsemet: Jézust, Aki a legjobban tudja, hogy valójában mire van nekem szükségem a földi életem során. Ráadásul mióta Jézus az életemben jelen van, azóta az utat nem csak érzem a lábam alatt, hanem már látom is magam előtt, hogy merre kell mennem és mi várhat rám, ha követem Jézust!  Ő mutatja a célhoz vezető utat!

„Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?!” (Róma 8:31)

Az életem Jézus nélkül képlékeny és minden téren bizonytalan volt. Teljesen más volt az értelme: karrier, gyerekvállalás, vagyonfelhalmozás. Érdekeltek az okkult dolgok, teljes mértékben leuralta az életemet e világrend uralkodója (Sátán) és nagy befolyással volt rám.

Jézusról először a nővéremtől hallottam és utána az iskolai tiszteletes úrtól, aki evangélikus volt. Hittan órákra gyerekként csak hobbiból jártam, nem igazán érdekelt, hasonlóan a református iskolai foglalkozásokhoz, ahová inkább az egészen jó légkör és szimpatikus közeg vonzott. Oda körülbelül egy évig jártam, minek hatására meg is keresztelkedtem és lekonfirmáltam. Miután a barátok nem jártak többé ebbe a gyülekezetbe és a lelkésznő helyett is más jött, én sem mentem többé. Próbáltam otthon egyedül forgatni a Bibliát, nem sok kitartással és érdeklődéssel. Az idő nagyon haladt, már az egyetemi éveim vége felé jártam (illetve már be is fejeződött), amikor éreztem, hogy kell valami az életembe, mert üres.

Különböző okkult dolgokba kezdtem megint belefolyni: tanulmányoztam a horoszkópokat és a wicca alapelveket, de volt egy jó barátnőm, akivel egyre többet beszélgettünk Jézusról és az ő hitéről. Ennek hatására, a sötét praktikák mellett, kezdett a Biblia felé fordulni a figyelmem. Menet közben kaptam is egy Bibliát, amit elkezdtem folytatólagosan olvasni. Egyre jobban lekötötte az érdeklődésemet. Felnőtt fejjel már máshogyan értelmeztem az olvasottakat.

Amikor a János 3:16-os részhez értem, ez teljesen kiütött:

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne,
az el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

Nem először olvastam, de megértettem a lényeget, megnyitottam Jézus felé az életemet és elmondtam a Biblia végén lévő ima-mintaszöveget. Az imában elmondtam, hogy bűnös vagyok és azt is, hogy elhiszem, hogy Jézus az én Megváltóm, Aki meghalt a bűneimért és Ő fel is támadott. Tehát befogadtam Jézust az életembe.

Közben egyre jobban megismertem Jézust. Minden nap olvastam Bibliát. Fél év múlva elmondtam újra egy hasonló imát, mert ekkorra már teljesen megérett bennem a vágy, hogy Jézusnak adjam az egész életem. Ez egy evangelizációs alkalom volt, amit az Új Remény Baptista Gyülekezet szervezett. Öt alkalomból állt ez a szervezett előadássorozat és ennek az utolsó, ötödik részén történt meg velem ez a csoda. Közös imában el lehetett mondani Jézus Krisztusnak, hogy bűnösök vagyunk és hiszünk Benne, hogy Ő a Megváltónk. Behívtam Őt életem minden részébe. Attól kezdve mondhatom, hogy szerves része is az életemnek.

Azóta az életem sokkal könnyebb lett. Tudom, hogy honnan jöttem, ki vagyok, Ki teremtett és hová tartok. Az okkult dolgokról természetesen letettem és nem élek velük, nem is érdekelnek, mert tudom, hogy nem Istentől vannak és nem jó irányba viszik az emberek életét. Isten előtt utálatos minden olyan dolog, ami okkult (azaz rejtett), tehát a varázslás, a jövendölés, jelmagyarázás.

Történtek nagyon pozitív dolgok az életemben, mióta átadtam az egész életemet és az életem vezetését Jézusnak: kaptam egy csodálatos férjet, egy nagyon jó munkahelyet, és sok szituációban megtapasztalhattam Isten szeretetét, hála Jézus Krisztusnak.

Ez a döntés életem legjobb döntése volt, amit, azóta sem bántam meg. Hiszem azt, hogy Isten nekem reményteljes jövőt és nem romlást tervezett. Vágyok arra, hogy ez kialakuljon az én életemben és a hátralévő földi életemet Jézus Krisztussal éljem le.

Keresztyén családban születtem, szüleim és nagyszüleim baptista vallást gyakorolták. Gyermekként rendszeresen jártam gyülekezetbe, gyermek majd ifjúsági alkalmakon vettem részt. Középiskolai éveim folyamán megritkult, majd teljesen elmaradt az istentiszteleteken való részvételem. Iskolatársakkal, barátokkal a szórakozás és egyéb világi dolgok felé fordultam. Későbbi felnőtt életemet is ezek a dolgok, határozták meg.

Életem a válásomat követően nagymértékben megváltozott. Olyan emberi kapcsolatokba kerültem, amelyek rám nézve nem voltak építő jelegűek. Az életemet a pénz, a szórakozás, az italozás, felszínes párkapcsolatok jellemezték. Mindent elkövettem ezekért a dolgokért. Amikor már anyagi lehetőségeim nem voltak elegendőek, különböző hiteleket vettem fel pénzintézetektől, majd magánszemélyektől hatalmas kamattokkal. Az uzsorások felé folyamatosan törlesztenem kellet, amíg végül mindenemet elvesztettem. Miután a munkám is megszűnt, bekövetkezett a végső összeomlás.

Márk fiam, aki már megtért hívő emberkén élt, korábban is többször figyelmeztetett és kérlelt, hogy forduljak Istenhez. Tanácsára 2008.02.28-án felkerestem Tóth Sándor debreceni lelkipásztort, és feltártam előtte a kilátástalanná vált életemet, helyzetemet. Meghallgatott, majd együtt imádkoztunk, kérve az ÚR szabadítását. Könnyek között megvallottam a bűneimet, és befogadtam Jézust a szívembe, az életembe.

Megtérésemet követően megindult a változás és sok áldásban részesültem: munkám lett, gyülekezetre találtam, testvérek szeretetét kaptam. Sajnos voltak olyan világi dolgok, amiket nem engedtem el teljes mértékben, amire az ÚR ismét figyelmeztetett. 2009 novemberében megértettem, hogy a keresztény élet teljes embert követel. Megsegített Jézus és megszabadított minden kötöttségemtől, függőségemtől. Ettől kezdve még többet tanulmányoztam az Igét, teljes odaadással.

Szegedről munkám miatt Dunántúlra kerültem, amit sokáig nem értettem, hogy ez miért következett be, mi ezzel az ÚR akarata. Most már tudom, teljesen eltávolított onnan, ahol kísértéseknek voltam kitéve, így gyökerestül elszakadtam a múltamtól. Egyedüllétemben sokkal több időt töltök Isten jelenlétében, imákban és az igeolvasásban. Tudom, hogy jellemem formálásában, hitem megerősödésében erre volt szükségem.

Lassan növekedtem, de közben megértettem, hogy sohasem vagyok egyedül, Isten jelenléte valóság. Velem van bárhová megyek, bárhol vagyok, érzem társaságát, hatalmát, túláradó szeretetét. Tudom, hogy még sokat kell tennem, de amint azt Pál Apostol is írta a Filippi 3:12-14-ben:

„Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus. Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.”

Csendességeim alkalmával, rendszeresen kérem az Urat, hogy adjon folyamatos növekedést a hitéletemben, bölcsességet és a Szent Szellem vezetését. Szeretnék a gyülekezet tagjaként minél többet szolgálni az Úrnak a jövőben. Szeretem és félem az Urat teljes szívemből, teljes elmémből, és minden cselekedetemet úgy teszem meg, hogy az Istennek tetsző legyen.

Szentesen születtem, gyakorlatilag ateista családban, szinte semmit sem tudtam Istenről. Katolikus általános iskolába jártam, így minden reggel olvastak fel tanáraink a Bibliából, és időnként jártunk misékre, de ez akkor egyáltalán nem foglalkoztatott, sőt inkább taszítóan hatott rám. Általános iskolai éveim alatt, a sok otthoni probléma ellenére, nyugodt életem volt. Azonban gimnáziumi éveim alatt sokat változott az életem. Sok fiatalhoz hasonlóan én is bekerültem egy bandába, ittam, buliztam, rászoktam a cigire, vagyis sodródtam az árral, és éltem a magam által helyesnek ítélt életem. Ebben az időszakban számos jellemhibát is felszedtem, másoknak próbáltam megfelelni, nagyon rossz irányba fejlődött a gondolkodásom, önteltté, beképzeltté váltam, magamon kívül senki nem érdekelt. A legtöbb fiatalhoz hasonlóan én is párkapcsolatban, karrierben, sportban próbáltam megtalálni a boldogságot. Ahogy haladt előre az életem, és időnként mélyen magamba néztem, éreztem, hogy valami hiányzik, de ezt igyekeztem azonnal elnyomni.

2009 őszén, munkatársam révén ismerkedtem meg a Szegedi Új Remény Baptista Gyülekezettel, és itt halottam először az élő Istenről. Az összejövetelek alatt a Biblia etikai-erkölcsi útmutatásaival egyetértettem, viszont abban egyáltalán nem hittem, hogy személyes kapcsolatom lehetne Istennel. Nem hittem abban sem hogy Isten – ha valóban létezik – bármi hatással lehetne az életemre. Kemény szívvel, önelégülten, öntörvényűen hallgattam a prédikációkat, Isten Igéjét próbáltam ésszel-értelemmel befogadni, mindhiába. Az áttörés az életemben akkor történt, amikor Isten először, személyesen megszólított, esetemben egy keresztyén filmen keresztül. Egyértelműen tudtam, hogy Isten szólt hozzám. Mintha magamat láttam volna viszont a filmben, a saját problémáimat, élethelyzetemet, gondolataimat, és Isten szeretete nagyon megérintett. Azonban a múltban elrontott dolgaim és bűneim is nagyon rámnehezedtek. Ezelőtt soha nem volt ilyen élményem, habár rengeteg filmet láttam. Racionalista gondolkodású révén soha nem gondoltam és nem éreztem, hogy egy film vagy bármi más személyesen nekem szólna, vagy nekem akarna üzenni, de ez más volt. Ez volt az a pillanat, amely a változást elindította az életemben, és egy-két héttel ezután egy barátom biztatására fogadtam a szívembe Jézus Krisztust egy egyszerű imán keresztül, mert beláttam, hogy szükségem van Rá. Kértem Jézust, hogy bocsássa meg a bűneimet, és átadtam Neki az életem. Ezt követően Isten sok egymást követő megtapasztaláson keresztül megmutatta, hogy amit átéltem nemcsak egy érzelmi hatás volt, hanem valóban Ő szólt hozzám.

Ahogy megismertem Istent, elsőként azt láttam meg, hogy az értékrendem, morális felfogásom, melyhez úgy ragaszkodtam és jónak gondoltam, milyen messze van Istentől. Azonban megláttam azt is, hogy nem vagyok képes megváltani a saját életemet, nem tudom önerőből megváltoztatni a gondolkodásomat, nem tudom lecserélni az érzelmeimet, nem tudok megszabadulni a rossz szokásoktól, nem tudom semmissé tenni a múltban elkövetett hibáimat, és hogy az idő nem gyógyítja meg a múltban történt fájdalmakat. Viszont megláttam, hogy Isten nagyon szeret és mindezekre képes megoldást adni: mióta megismertem Őt, mint személyes Megváltómat, kaptam egy biztos életcélt, és bizonyos lehetek abban, hogy jó irányba tart az életem. Megszabadított a függőségeimtől, és kaptam egy olyan szilárd értékrendet, amelyről minden körülmény között tudom, hogy helyes, és ami által végre képes vagyok jó döntéseket hozni. Megtapasztaltam, hogy Isten megbocsájtotta minden hibás döntésemet, megszabadított ezek terhétől, és képes helyrehozni minden rossz emberi kapcsolatomat. Életem eddigi legnagyobb csodája volt, ahogy az Úr Jézus formálta a kapcsolatomat édesapámmal. Istennek hála, leomlott az egész gyerekkoromat végigkísérő fal, amely köztem és édesapám között volt. 2010 végén sajnos elvesztettem őt, de köszönöm Istennek, hogy el tudtam mondani édesapámnak, milyen nagyon szeretem, és hogy Isten őt is nagyon szereti.

„Mert amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus értünk, istentelenekért. Hiszen még az igazért is aligha halna meg valaki, bár a jóért talán még vállalja valaki a halált. Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.”     (Róma 5:6-8)

Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy már akkor szeretett, és velem volt, amikor én még kizártam Őt az életemből.

Szabadkai, nem hívő családból származom. Hittanra jártam, majd elsőáldozó és bérmálkozó lettem. Az Urat, mint egy szigorú istent ismertem meg, Akinek a törvényeit be kell tartani, mert különben mérges lesz. Isten haragjának tartottam, hogy 2003-ban nem vettek fel a szegedi egyetemre, helyette Pestre kerültem előkészítőre.

Itt ismertem meg egy lányt, aki másképp gondolkodott Istenről. Szerető Atyaként tekintett Rá, Aki megsegíti, és ha meg is feddi, azzal csak formálni szeretné. Minden nap Bibliát olvasott, imádkozott és próbált aszerint élni. Elhívott egy istentiszteletre, ahol beszéltek a fehér és a fekete oldalról, és hogy nincs köztes állapot, bármennyire „jó” ember vagy, ha nem ismered személyesen Jézust, akkor a rossz oldalon állsz. Hamar rájöttem, hogy a rossz oldalon vagyok. Elkezdem istentiszteletekre járni, vallásos könyveket olvasni, de az életem irányításához görcsösen ragaszkodtam.

Ismét eljött az egyetemi felvételi, de a sok tanulás ellenére mégis elrontottam az első részét. Csalódottságomban azt fontolgattam, hogy hazamenjek - feladva az egészet -, vagy másnap folytassam a felvételi második részével. Kimentem az útlevelemmel egy csöndes közeli dombra és a sok „miért”-kérdés után megkértem Jézust, hogy inkább irányítsa Ő az életemet, mert nekem nem megy. Terhektől felszabadulva, szinte lebegve tértem vissza szállásomra. Békesség volt bennem afelől, bárhogy is alakulhat az életem, már jó kezekben vagyok.

Felvettek a Szegedi Tudományegyetemre. Új közegbe kerültem és lassan eltávolodtam Istentől. Egyre több „pici bűnt” engedtem az életembe és a nagyvilági dolgok egyre nagyobb hangsúlyt kaptak, már kettős életet éltem.

Ebben az időben hívott el minket barátnőmmel egy lány bibliakörbe, ahol az alkalmak középpontjában mindig Jézus állt. Itt ismerkedtem meg baptistákkal és nagyon tetszett, ahogyan valóságosan imádják és dicsőítik az Urat, és a szeretet, békesség, segítőképesség a mindennapjuk része. Katolikusként nem értettem, hogyan tartozhatnék közéjük, de Isten erre a kérdésemre is válaszolt:

„Senki sem tölt új bort régi tömlőbe, mert az új bor szétrepesztené a tömlőt, és elfolyna, sőt a tömlő is tönkremenne. Hanem az új bort új tömlőbe kell tölteni.” 
(Lukács 5:37-38)

Ezután már nem próbáltam a két vallást egymásba tuszkolni. Békével a szívemben elkezdem járni a Szegedi Új Remény Baptista Gyülekezetbe, ahol megérintett és megragadott Jézus Krisztus jelenléte. Átéreztem, hogy Ő már akkor szeretett engem, amikor bűnös voltam és életét áldozta, hogy örök életem lehessen. Így döntöttem Jézus mellett. Rájöttem, mennyire bűnös vagyok és mennyi mindennel megbántottam Istent. Kértem, hogy bocsásson meg és segítsen megváltozni, formáljon egy olyan hívővé, aki kősziklára építi életét, és jó gyümölcsöket terem.

Mára már Krisztus áll az életem első helyén, én pedig törekszem mindent az Ő dicsőségére tenni. Tudom, hogy már soha senki és semmi nem választhat el az Ő szeretetétől.

„Mert meg vagyok győződve, hogy sem a halál, sem az élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket, az Istent szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.”     (Róma 8:38-39)

Tinédzserkoromban történt, hogy szüleim házassága megromlott, majd pár évre rá válással végződött. Anyukám elment, és húgommal édesapámnál maradtunk. Ez az esemény nagyon sok kételyt és kérdést vetett fel az életemben azzal kapcsolatban, hogy mennyire vagyok értékes és fontos, „Szeret-e engem valaki úgy igazán?”, „Vajon én képes vagyok –e őszintén, kitartóan szeretni?” és egyáltalán: „Mi értelme van az életemnek?”. Ezt a krízist tovább fokozta, hogy az osztálytársaknak és a haveri körnek folyamatosan meg kellett felelnem, az egy éves párkapcsolatom pedig teljesen kihűlt. Nagyon elveszettnek éreztem magam. Ekkor magával ragadott a hungarizmus ideológiája. Bár adott némi tartást és közösséget, de rá kellett jönnöm, hogy a csekély hazaszeretet mellett, inkább a gyűlölet adta az összetartó erőt. Nagyon vágytam az elfogadásra és a szeretetre, ezért is szerettem felhívni magamra a figyelmet. Azonban csak feltételes és múló szeretetre voltam képes, mivel én is csak azt kaptam, ha egyáltalán ’kiérdemeltem’.

Ez idő tájt hívő nagyszüleim elhívtak egy istentiszteletre és kaptam tőlük egy Bibliát, amit egyre gyakrabban olvasva ráébredtem, hogy van Valaki, Akinek fontos vagyok, és nagyon szeret: Ő Jézus Krisztus. Megdöbbentett valahányszor olvastam azt az Újszövetségben, hogy Isten hogy lát engem, mennyire értékesnek talál és mennyire szeret. Az egyik kedvenc részem azóta is a János evangéliuma 3:16:

„Mert úgy szerette Isten a világot (és benne engem és téged), hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

Jézus bebizonyította, hogy szeret engem, amikor meghalt értem, és feltámadt a halálból. Úgy szeretett, hogy ’adta’, nem elvette! Ő maga ezt mondja: Nincs annál nagyobb szeretet, mint ha egy igaz barát életét adja társaiért. Viszont rá kellett döbbennem arra is, hogy nem tudom ennek a mélységét a saját erőmből átélni, mert bűneim (amikkel a saját életemet és másokét tönkre tettem), sebeim és csalódásaim elválasztanak Istentől.

2003-ban egy rosszul sikerült szilveszteri buli után, amikor számomra a szüleim házassága és a párkapcsolatom után a mindent jelentő barátságok is összeomlottak, elgondolkodtam az addigi életemen és a céljaimon, és azt mondtam Jézusnak: „Ha Jézus Te valóban meghaltál az én elrontott életemért, de Te fel is támadtál, akkor most is élsz. Ha ez mind igaz, akkor én nem azért szeretnék hinni, mert nagyszüleim hisznek, vagy mert tartalmilag olvasok egy több ezer éves könyvet, hanem azt szeretném, ha személyesen a Te jelenléted győzne meg engem. Kérlek Jézus, ha Te most is élsz, akkor gyere be az életembe, mert szükségem van a segítségedre!” Isten azonnal válaszolt imádságomra. Ettől a naptól kezdve van személyes kapcsolatom Vele.

Utólag látom, Jézus már akkor is szeretett engem, amikor bűnös voltam. Teljesen bebizonyította, hogy szeret, mert meghalt értem, és azt is, hogy nem vagyok többé egyedül, mert Ő fel is támadt. Mivel engem is szerettek és szeretnek (örök szeretettel), így helyreállt az önértékelésem és én is képessé váltam igazán és tartósan szeretni. Isten az Ő nagy családjába fogadott engem, a gyülekezetbe. Boldog házasságban élek, és sok barát gazdagítja az életemet. Bár most is vannak problémáim, gondjaim, de ma már tudom, nem vagyok egyedül, és azt is, hogy Kitől kérhetek segítséget.

Te sem vagy soha egyedül! Tudom, hogy Jézus Krisztus helyreállító szeretete mindenkinek elérhető.

Szerető keresztyén családban nőttem fel. A szüleim nemcsak eljártak istentiszteletre, hanem a mindennapjaink része volt Jézus. Így korán megismerkedtem a bibliai történetekkel és értékekkel; megtanultam, hogyan kell imádkozni, és próbáltam a Bibliához igazodó életet élni.

Az idilli családi légkör azonban mégsem tudott megvédeni mindentől. Tinédzser koromra meglehetősen sok sebet szedtem össze a környezetemben élőktől: az iskolatársaktól és hát a családtagoktól is. Mivel a keresztyén neveltetés miatt próbáltam „jó kislány” lenni, a sebek miatti haragot igyekeztem elnyomni magamban. Egy idő után már tele voltam védekezési mechanizmusokkal, és sok mindent megfelelésből tettem. A harag és a fájdalom ennek ellenére mégsem csökkent. A vívódásaimat tetézte, hogy ráébredtem, nemcsak kaptam, hanem én magam is milyen sok sebet okoztam másoknak.

Tudtam, hogy a Biblia igaz, minden vasárnap ott voltam az istentiszteleteken, rendszeresen imádkoztam, igyekeztem jól viselkedni, de ez mégsem volt elég ahhoz, hogy békességet érezzek a szívemben. Az egyik istentiszteleten azt mondta valaki, hogy Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei vannak. Kezdtem megérteni, hogy a szüleim hite kevés ahhoz, hogy megmentsen engem. Mindenkinek személyesen kell Jézushoz fordulni. Ezt senki nem teheti meg helyettünk.

Az egyik vasárnapi istentiszteleten teljesen világossá vált számomra, hogy mindenféle vallásos próbálkozásom ellenére bűnös vagyok és Isten kegyelmére szorulok. Akkor imádkoztam, és kértem Jézust, hogy bocsássa meg a bűneimet, és legyen az életem Ura. Ekkor éreztem meg igazán Jézus szeretetét és közelségét. Mintha egy nagy kő esett volna le a szívemről. Tudtam, hogy Ő megbocsátott! Ez volt életem legjobb, és legfontosabb döntése. Megértettem, hogy Jézus nemcsak azért halt meg és támadt fel, hogy nekem belépőt szerezzen a Mennybe; hanem azért is, hogy begyógyítsa a sebeimet, helyreállítsa az életemet, és békességet hozzon a szívembe. Azóta megtanultam megbocsátani másoknak, és nemcsak egy ’vallásom’ van, hanem személyes kapcsolatom Jézus Krisztussal, az én Megváltómmal és Urammal.

„Boldog, akinek hűtlensége megbocsáttatott, vétke eltöröltetett…”     Zsoltárok könyve 32:1

Egy hétköznapi, katolikus, de nemhívő családba születtem. Édesanyám, és nagyszüleim rendszeresen jártak templomba. Babaként megkereszteltek és elsőáldozó is voltam. Istent egy nagyon távoli istenként ismertem meg, aki annyira nagyon nem foglalkozik az emberek gondjaival. Ennek ellenére szerettem templomba járni, mert ott meg tudtam nyugodni.
Általános iskolás 7. osztályos lehettem, mikor családunk a teljes szétesés határához ért. Szüleim harmadszorra nyújtották be a válópert, és úgy tűnt, most sikerül is elválniuk. Apukám folyamatosan ivott és addigra már túl volt egy szívinfarktuson is. Kisgyerekként úgy éreztem, nekem kell megoldanom az otthoni helyzetet. Bármi történt, minden terhet magamra vettem. Tele voltam félelemmel: egyszer attól féltem, hogy anyukámat veszítem el, máskor, attól hogy apukámat. Visszahúzódó és befeléforduló lettem, nem barátkoztam senkivel. Az életet nehéznek, nyomasztónak tartottam, tele voltam reménytelenséggel.
Ebben a helyzetben hallottam arról, hogy Isten tud segíteni. A hölgyet, aki erről beszélt nekünk, régóta ismerte a családunk és észrevettük, hogy mennyire megváltozott az élete. Rendszeresen átjött anyukámhoz beszélgetni, és arra bátorította, hogy a helyzetében forduljon Istenhez. Ezeket a látogatásokat én sem akartam kihagyni és mindig figyelmesen hallgattam a hölgyet. Úgy éreztem, életünk megoldásáról beszél. Bíztató, bátorító és reményt adó volt amit mondott. Nagyon fellelkesültem. Neki is fogtam Bibliát olvasni. Kedvencem a 91. Zsoltár lett:

„Aki a Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen, az ezt mondhatja az ÚRnak: Oltalmam és váram, Istenem, Akiben bízom! Mert Ő ment meg téged a madarász csapdájától, a pusztító dögvésztől. Tollaival betakar téged, szárnyai alatt oltalmat találsz, pajzs és páncél a hűsége. Nem kell félned a rémségektől éjjel, sem a suhanó nyíltól nappal,”     (Zsoltár 91:1-5)

Megtapasztaltam, hogy Isten megvéd engem, vigyáz rám, úgyhogy semmitől sem kell félnem, és bízhatok Benne. Megértettem, hogyha a család szét is esik körülöttem Ő egy stabil pont marad az életemben. Egyre bátrabb és nyíltabb lettem. Elkezdett javulni a tanulmányi átlagom és már barátaim is lettek.
Pár évvel később elkezdtünk gyülekezetbe járni, ahol világosan megértettem, hogy az az Isten, Aki eddig segített, bátorított többet tett értem, mint gondoltam: a Fiát adta oda, hogy én szabad és boldog életet élhessek. Addig is hallottam Jézusról, de a szívemet elkerülte ez az információ.
Most már tudom, hogy Jézus értem és helyettem szenvedett, hogy én megmenekülhessek bűneim következményeitől, szabad lehessek minden káros szenvedélytől. Mert Ő minden régi sebemet begyógyítja.
Megtaláltam Jézusban azt a békességet és biztonságot, amit régóta kerestem. Újra lett remény az életemben, sőt most már tudom, hogy az Úr egy reményteljes jövőt készített a számomra. Az a szeretet, amivel Isten szeret, kiszorított minden félelmet az életemből: megszabadultam szorongásokból, és Jézus Krisztus meggyógyított az ezek miatt kialakult betegségeimből is.
Amikor Isten beköltözik egy családba, akkor az nem szétesik, hanem újra összeáll. A kapott és adott sebek begyógyulnak. Mára családomnak minden tagja személyesen megismerte és befogadta Jézust az életébe. Dicsőség az Úrnak!

„Seregek Ura, boldog az az ember, aki Benned bízik!”     (Zsoltár 84:13)

Vallásos, de nem gyakorló hitű családban nevelkedtem. Már általános iskolában elkezdtem járni hittanra, később pedig egyházi gimnáziumba jártam, ahol megtanultam a bibliai történeteket, valamint megkeresztelkedtem és konfirmáltam is, de nem volt személyes kapcsolatom Istennel. Gyakran voltam magányos, és állandóan ürességet éreztem magamban. Úgy gondoltam, hogy egy párkapcsolat tudná ezt betölteni - attól lenne boldog és teljes az életem. Mivel a lányoktól mindig visszautasítást kaptam, az önbizalmam, az önbecsülésem és az önértékelésem is nagyon mélyen volt. Úgy éreztem, teljesen értéktelen ember vagyok, nincs célja és értelme az életemnek, emiatt depresszióba estem és gyakran foglalkoztatott az öngyilkosság gondolata. Ekkor találkoztam a Szegedi Új Remény Baptista Gyülekezettel egy munkatársam által. Nagyon megragadott, hogy mekkora szeretettel fogadtak, milyen kedvesek és közvetlenek. Részt vettem egy öt alkalomból álló előadássorozaton (KeddV), ahol jobban megismerhettem Istent és megtudtam, hogy mennyire szeret a bűneim ellenére is.

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3:16)

Úgy döntöttem, hogy átadom az életem Jézus Krisztusnak és elismerem Őt Megváltómnak, Uramnak. Azóta járok az istentiszteletekre és házicsoportba is, valamint naponta olvasom a Bibliát és imádkozom. Egy teljesen új identitást kaptam az Úrtól, ami arra épül, hogy Jézus annyira szeret, hogy meghalt a bűneimért a kereszten, majd legyőzte a halált, harmadnapon feltámadt, felment a Mennybe, és így lehetőségem van személyes kapcsolatban lenni Vele, és üdvözülni Általa.

„Jézus így válaszolt: ’Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis Énáltalam.’” (János 14:6)

Beláttam, hogy valójában nem párkapcsolatra van szükségem, hanem Jézus Krisztusra! Ő tud boldog és teljes életet adni, egyedül Ő tudja betölteni a bennem lévő ürességet. Már nem vagyok magányos, nem érzem magam értéktelennek és nem gondolom, hogy értelmetlen és céltalan lenne az életem. Egy teljesen új életet kaptam az Úrtól!

„Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.” (2Korinthus 5:17)

Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy már akkor is közeledett felém, amikor én még nem is kerestem Őt, nem hagyott elveszni, és a gyermeke lehetek.

„Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az ő nevében…” (János 1:12)

Köszönöm az Úrnak a Tőle kapott bátorításokat is és a Gyülekezetet!

Megtérésem előtt egy szoros családi kötelékkel bíró családban éltem, és élek ma is. Családom nem hívő. Számomra a karrier és a biztos anyagi háttér megadatott. Munkámat, hivatásomat szeretem. Istennel szinte semmilyen kapcsolatom nem volt. Egyetlen dolog, ami az életemből hiányzott: a saját család, egy hűséges társ és gyerekek. Ennek beteljesülése és egy teljesebb élet reménye miatt fordultam Isten felé.

Egyik munkatársam beszélt a Szegedi Új Remény Baptista Gyülekezetről. Kezdetben az egyetemen szervezett KeddV alkalmakra mentem el, majd egyre több istentiszteletre is. Megismerve Istent és a gyülekezet tagjait, egyre jobban vágytam rá, hogy köztük legyek. A bennem lévő ellenállás fokozatosan, lépésről lépésre omlott le. Már napi rendszerességgel olvastam Bibliát és imádkoztam. Több álmatlan éjszaka és belső vívódás után (hogy elfogadni Isten mindenekfelett álló hatalmát, és életem irányítását átadni Valakinek), már február végén érlelődött bennem a döntés, és végül egy márciusi istentisztelet után döntöttem úgy, hogy átadom életem irányítását az Úr Jézusnak.

Az istentisztelet annyira megérintett, hogy ezt követően úgy éreztem: nincs más választásom, mint imában elfogadni az Isten szeretetét és beállni az Ő szolgálatába. Ekkor megkönnyebbülés, remény és öröm járta át a lelkemet.

Ezután elkezdtem járni a Felfedezőcsoportba, ahol még teljesebb kapcsolat alakult ki Istennel, és sok új dolog került más megvilágításba, akár a Biblia olvasásával, akár a világgal kapcsolatban. Megtanultam értelmezni az Úr Igéjét, megismertem vezetését. A gyülekezeti táborban eltöltött rövid idő csak még inkább megerősített, hogy helyes úton járok.

Azóta is rendszeresen olvasom a Bibliát, imádkozom és többször megtapasztaltam az Úr szeretetét akár betegségben, akár hétköznapi kis dolgokban is. Próbálok még nagyobb szeretettel, alázattal fordulni az emberek felé, amely megtérésem óta még könnyebb, hiszen Isten ebben is segít. Szeretném, ha az Úr tudna gyönyörködni az én, és később majd a családom életében. Életem kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb és egy biztos, szerető társsal, az Úrral teljes.

Gyerekkoromban olyan családban nőttem fel, ahol szüleim egymást és bennünket is nagy szeretettel vettek körül. Nagynénémmel néha elmentünk az adventista imaházba. Ott hallottam először Isten szeretetéről. Később férjhez mentem, két csodálatos gyerekünk született, de a házasságunk viharossá és boldogtalanná vált, így férjemmel 21 év után elváltak útjaink. Szüleim közben meghaltak és nagyon üresnek éreztem magam. Annyira fájt, hogy már nincs, aki úgy tudna szeretni, mint ők. Valami hiányzott, nem volt teljes az életem. Párkapcsolatokba menekültem, de ott sem kaptam meg a gyerekkoromban átélt szeretetet.

A lányom Szegedre került egyetemre, ahol elkezdett járni az Új Remény gyülekezetbe, ami után teljesen megváltozott az élete. Sokat beszélt nekem Jézusról, és elmondta, hogy Isten mit mondott neki. Engem is kért, hogy olvassam a Bibliát, mert szükségem van rá. Mondta, hogy Isten üzen, majd nekem. Megfogadtam és olvastam, de nem értettem meg Isten üzenetét. Azt gondoltam, ez csak egy fikció lehet, hogyan is tudna Isten pont nekem üzenni, de azért minden nap olvastam, mert vártam a „csodát”.

Közben ezoterikus prána-nadi és agykontrol tanfolyamokra jártam, ahol mindenki jól érezte magát, de bennem egy állandó harc dúlt. A Bibliában olvasottak meg ezek az okkult dolgok nem voltak harmóniában egymással. Nem volt lelki békém és rosszul éreztem magam. A lányom ezt észrevette és kért, hogy szomorkodás helyett, menjek el vele Szegedre, és nézzem meg, milyen közösségbe jár.

Már az első alkalommal olyan szeretettel vettek körül a gyülekezetben, hogy úgy éreztem, mintha hazajöttem volna. Az igehirdetés során megértettem és világossá vált előttem, hogy Isten olyan, mint egy igazi jó édesapa. Ő mindenkit szeret, beleértve engem is, nem büntetni akar, hanem megmenteni minden embert. Egészen feltöltött az a tény, hogy a gyülekezet tagjainak élő kapcsolata van Istennel. Személyesen Hozzá imádkoznak egyszerű saját gondolatokkal, kérésekkel és hálával.

Pár hónap múlva elmentem a gyülekezeti táborba. Úgy éreztem, minden előadó az én életemről, bűneimről beszél és arról, hogy van kiút. Tudtam, hogy csak egy lépést kellene tennem ehhez Jézus felé, de azt hittem, hogy ahhoz meg kell változnom, hisz ahhoz nem vagyok elég jó. Azt gondoltam, Isten csak tökéletes emberekre vágyik. Csak utána tudok megtérni, ha méltó leszek rá. A csoportbeszélgetéseknél mindenki elmesélte röviden az életét, és hogy milyen kapcsolatban van Istennel. Az egyik reggeli istentisztelet után az egyik testvérnő rákérdezett, hogy miért nem térek meg? Akkor ott az udvaron a járda kellős közepén megtettem vele azt az egy lépést. Leborultunk és befogadtam Jézus Krisztust a szívembe. Zokogás tört ki belőlem és egyben boldogságot is éreztem. Olyan teher ment le rólam, hogy pillekönnyűnek éreztem magam. Utána felmentem a szobába, kinyitottan a Bibliát és ezt olvastam: „Áldott legyen az Isten, Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, mert nagy irgalma által újra megszült bennünket. Így lett új életünk.” (1Péter1:3) Akkor azt is megértettem, hogy Isten hogyan tud szólni hozzám.

Átéltem, hogy bár édesapám meghalt, de ismét van Édesapám, Aki szeret, meghallgat és mellettem van, soha nem hagy el, mert itt él bennem.

Tudom, hogy még sok mindenben erősödnöm kell, de érzem, hogy Nélküle nem akarok és nem is tudok élni. Őt el nem hagyom senkiért, mert Jézus sem hagy el engem soha. Ő az első mindenek felett. Amit Isten tervezett az életemmel azt elfogadom, és azért imádkozok, hogy olyanná formáljon, amilyenek látni szeretne. Jézus a legjobb barátom. Ha valamiért érdemes élni a világon az maga Jézus Krisztus, a Megváltó.

Kívánom, hogy mindenki ismerje meg személyesen csodálatos teremtő Istenünket!

Egy szerető, református vallású családban nőttem fel. A szüleim fontosnak tartották, hogy én is megismerjem a keresztyénséget, így jártam hittan órákra és konfirmáltam is. Tetszettek ezek a vallásórák, jókat beszélgettünk, de Istent valójában elég távoliként ismertem meg. Életem során sokszor kerültem olyan élethelyzetbe, amikor egyszerűen tudtam, hogy ez nem a véletlen műve, több mint puszta szerencse, és éreztem, hogy az Úr velem van. Nagyon hálás is voltam ezekért a dolgokért, de mindig azt éreztem, nem tudok megfelelni az összes vallási elvárásnak, így Istennek sem. Többször bűntudatom is volt ezek miatt. Később jobban érdekelt inkább, hogy a barátaimmal töltsek időt, szívesebben jártam bulikba. Majd Szegedre kerültem egyetemre, ahol újabb ismeretségeim alakultak, amelyek nagyon fontosak lettem számomra.

2010. szeptemberében a könyvtárban egy plakáton láttam meg az Új Remény gyülekezet által szervezett előadást „Honnan tudom, hogy az ’Igazi’ az igazi?” címmel. Nagyon felkeltette ez a cím az érdeklődésem, ennek ellenére sokat gondolkodtam, hogy elmenjek-e. Attól tartottam, hogy egy csomó full „vallásos” dologról lesz szó, amihez sok kedvem nincs. Végül elmentem és teljesen meglepett az emberek közvetlensége és ahogyan teljes felszabadultsággal Jézusról beszéltek. Így találkoztam először a gyülekezettel. Az előadás végén megadtam az e-mail címem, ahova nem sokkal később kaptam egy levelet az egyik szervező lánytól, hogy ha van kedvem, beszélgethetünk az előadás témájáról. Ezen a beszélgetésen szó esett Jézusról is, meg a keresztyénségről, de nagyon nem érintett meg a téma, mert úgy voltam vele, hogy végül is ezekről már én is hallottam. Később invitáltak gyülekezeti alkalmakra, ahol ismét meglepett, hogy az emberek milyen felszabadultan beszélnek Jézusról, és hogy valóban van valami más az életükben, ami nem képmutatás. Ahogy egyre jobban megismertem őket, láttam, hogy valóban kiegyensúlyozott az életük. Később elmentem több előadásra is.

Eleinte rosszul éreztem magam amiatt, hogy én is vallásos családban nevelkedtem és az én életemben nincs meg ez felhőtlen öröm Isten felé. Rájöttem, hogy hiába hiszek Isten létezésében, ez nem elég, és a bűneim azok, amelyek elválasztanak attól, hogy személyes kapcsolatom legyen az Úrral. Megértettem, hogy Jézus Krisztus felvitte a keresztre minden bűnöm, szégyenem, és Őáltala tudok egyedül szabad ember lenni, ami úgy tud megvalósulni, ha befogadom Jézust a szívembe,- s mint élő személynek - átadom Neki a problémáimat, terheimet. Így imában kértem az Urat, hogy bocsásson meg nekem, jöjjön be az életembe és Ő irányítsa azt. Azóta tudom és érzem, hogy az Úr Jézus az, Aki minden dolgomról tud és Ő az, Akihez bármikor fordulhatok a problémáimmal is:

„… ha mások megfeledkeznének is, Én nem feledkezem meg rólad! Íme tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid.”     (Ézsaiás 49:15-16)

Másrészt, ahogy megismertem az Urat, kitisztult bennem az is, hogy a Róla alkotott képem hamis volt, mert Isten nem várja el, hogy cselekedetekkel megfeleljek Neki, sőt nem is lehet, valamint Ő nem büntetni akar, hanem egy valóságos boldog élettel megáldani.

„Mert csak Én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr -: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek.„     (Jeremiás 29:11)

Nagyon hálás vagyok az Úrnak, hogy nem engedte el a kezem akkor sem, amikor nem közeledtem Hozzá, hanem Magához vonzott és megismerhettem végtelen szeretetét! Szilárd alapokra állította az életem, nem emberek véleményétől kell függnöm, és hálás vagyok, hogy napról napra erősödhet a Vele való kapcsolatom.

Keresztyén közegben nőttem fel, így a Biblia, az istentiszteletek az életem részei voltak. De nem éreztem személyesnek, inkább csak azért jártam, mert szokásom volt.

2000-ben egy ifjúsági tábor nyári estéjén mondták, hogy Istennel személyes kapcsolatba lehet kerülni Jézuson keresztül. Akkor rám terhelődtek, amit addig elrontottam, akiket megbántottam, és elfogadtam Jézust, mint személyes Megváltómat.

És jött ezután pár év, amikor nagy bizonytalanságban voltam. Úgy gondoltam, azzal, hogy elfogadtam az Úr Jézust, elértem a végső célomat. Nekem nem mondták és nem vált számomra egyértelművé, hogy jöhetnek nehézségek, próbák, és ez egy folyamatosan épülő, személyes kapcsolat Jézussal. Kerestem, imádkoztam Hozzá ez idő alatt is. Ahogy egyik este olvastam a Bibliát, a soron következő Ige ez volt: „..De most így szól az Úr, a te Teremtőd,…: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, Enyém vagy!” Ez volt, amikor megint szólt hozzám személyesen az Úr. Ettől fogva biztos voltam abban, hogy az Úrhoz tartozom, Ő teljes mértékben elfogad, ahogy vagyok, és feltétel nélkül szeret engem. 2008-ban merítkeztem be, és a Gyulai Baptista Gyülekezet tagja lettem.

Középiskolai tanulmányaim befejezése után a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karán kezdtem meg az egyetemi tanulmányaimat, és már elsősként kapcsolatba kerültem a Szegedi Új Remény Baptista Gyülekezettel. Itt hallottam először az Evangéliumi Diák Körről (EDK), és mivel láttam évfolyamtársaimat is, hogy milyen dolgokkal küzdenek, az volt a szívemen, hogy továbbadjam az evangéliumot. Túlélőcsomagos beszélgetéseken keresztül megtapasztaltam azt, hogy mennyi ember keresi itt az egyetemen a valódi igazságot, és mennyire nyitottak sok mindenre.

Kezdeti éveim alatt hétvégente rendszeresen hazajártam. 2013 nyarán kezdtem el gondolkozni és imádkozni azon, hogy mi az Úr akarata velem az egyetem után.

A jövőmmel kapcsolatban utólag már látom, hogy Isten folyamatosan vezetett, csak innen nézve most már tisztább a kép. Azóta vasárnaponként idejárok a Szegedi Új Remény Baptista Gyülekezetbe, és amiben tehetem, aktívan részt veszek.

Kislány koromban nagyon sok lélekromboló percet kellett átélnem. Sokszor éreztem kilátástalannak a helyzetem a családommal kapcsolatban. Nem értettem, hogy miért kell annyi fájdalmat hordoznom. Amikor édesanyám már csak nyugtatókkal tudott létezni, úgy gondoltam, az a küldetésem, hogy átsegítsem őt ezen az időszakon. De nem bírtam tovább a terheket és azt, hogy gyerekként felnőtt legyek. Egy napon elszakadt a cérna.

Ezután az „élmény” után elkezdtem keresni Istent. Szükségem volt Rá. Eljártam hittan órákra, de ott egy nagyon távoli Istent mutattak be nekem. Az istentiszteletekre lassan csupán kötelességből jártam el, és azt éreztem, hogy hiába próbálok jobb ember lenni, attól a problémáim nem szűnnek meg. Amikor a papról kiderült, hogy alkoholista, elment a kedvem a konfirmálástól. Tinédzserként a szerelemben próbáltam megtalálni a boldogságot. Mérhetetlen szeretethiányom volt, és úgy gondoltam, akkor fog beteljesedni az életem, ha megtalálom az „igazit”. De sajnos csalódnom kellett. Valójában az érzelmeim játékszerévé váltam. Közben a szüleim külön költöztek, ami valamennyire megkönnyebbülést hozott, de ugyanakkor kihúzott egy látszólagos biztonságérzetet a lábaim alól. A családom és a magánéletem is romokban hevert. A szerelmek jöttek és mentek, de a végén mindig csak egy nagy, tátongó űr maradt a szívemben, - amit a világ összes kincse sem tudott volna betölteni - és sok be nem gyógyult seb. Minél inkább elmerültem a párkapcsolatokban, annál messzebb kerültem Istentől. Mindeközben pedig égetett a lelkiismeret-furdalás a kudarcos kapcsolataim miatt, amikben nem adtam Istennek lehetőséget a beleszólásra.

2010 novemberének végén azonban egy ismerősöm elhívott a Szegedi Új Remény Baptista Gyülekezet hálaadó istentiszteletére, ahol nagyon megérintett a prédikáció és az emberek kedvessége. Aznap rájöttem, hogy mi hiányzik az életemből. Megértettem, hogy Isten feltétel nélkül szeret minden embert, köztük engem is, és ez az a szeretet, ami helyreállíthatja az életem. Aznap új oldalról ismertem meg az Urat. A bibliai példázatok rávilágítottak, hogy Isten nem irányítani akar, hanem tanácsot adni; nem elítélni akar, hanem megmenteni; és nem elvenni akar, hanem adni egy új életet.

2010 decemberében, miután személyesen megismerkedtem néhány gyülitaggal, meginvitáltak egy közös szilveszterezésre. Éjfél előtt megnéztünk egy kisfilmet, ami ráébresztett, hogy csak egy lépés választ el az én Mennyei Atyámtól. Az Újév első perceiben már egyértelmű volt számomra, hogy szeretném befogadni Jézust a szívembe és ezáltal egy új életet kezdeni. Szilveszter hajnalán tehát új felismerésre jutottam, és meghoztam életem legjobb döntését: elfogadtam Isten ajándékát, és befogadtam a szívembe a Megválót, Jézus Krisztust.

Azóta teljesen megváltozott az életem. Kiegyensúlyozott lettem és boldog. Már nem a körülmények sodornak ide-oda, és nem kell időről időre új értelmet keresnem az életemnek. Sikerült megbocsátanom a szüleimnek, és helyreállt velük a kapcsolatom. Isten betöltötte a szívemben az űrt, és végre teljesnek érzem az életem. Rendszeresen járok a fent említett gyülekezetbe, ahol nagyszerű barátokra leltem. Sikerült elhinnem, hogy én is értékes vagyok, hiszen az Úr alkotásai csodálatosak. Nem félek az akadályoktól és a jövőmtől, mert Isten azt mondta:

„Bölccsé teszlek, és megtanítalak, melyik úton kell járnod. Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem.”     (Zsoltárok 32:8)

Az én Mennyei Atyám az, Aki segít, hogy mindig célba érjek. Kívánom Neked is, hogy találd meg az utat, hogy az életed célba érhessen!

Katolikus háttérből érkeztem. Szüleim nem gyakorolták vallásukat, de apai nagyszüleim mélyen hívő keresztény életet éltek, és tőlük erőteljes keresztény-vallásos neveltetést kaptam. Édesapám sajnos az alkohol rabja volt; emiatt nem volt felhőtlen a gyermekkorom. Sokszor éreztem kilátástalannak a helyzetem. Ilyenkor mindig Istenhez fordultam segítségért. Ő segített átvészelni a nehéz éveket. Mindig éreztem a szeretetét, és mindig megsegített, ha bajban voltam.

Tinédzserként egyre több ismeretem lett Istenről, és szerettem volna jó keresztény lenni. Megpróbáltam betartani a tízparancsolatot és keresztényi életet élni, és ami emberi erőből lehetséges volt, azt megpróbáltam megtenni. Hittanra jártam, majd elsőáldozó és bérmálkozó lettem. Sokáig erőlködtem, hogy megfeleljek Istennek, de folyton úgy éreztem bármit is teszek, az nem elég, ez az én erőmből nem lehetséges. Ezért végül feladtam a dolgot, és mikor egyetemre jöttem a világi dolgok felé fordultam: elkezdtem bulizni, és a párkapcsolatban próbáltam megtalálni a boldogságot. Ezek mellett persze vasárnaponként jártam templomba, de az ott töltött idő alatt csak bocsánatot kértem azokért a dolgokért, amiket aztán újra elkövettem. Azzal nyugtatgattam magam, hogy minden „keresztény” ismerősöm ezt teszi, de a szívem mélyén éreztem: ez nem mentség. Valósággal menekültem Isten elől, az imádságaimat elalvás előtt mondtam el, hogy minél kevesebb időt kelljen töltenem Vele.

Mindeközben eljutottam egy szegedi baptista ifjúsági alkalomra. Nagyon tetszett az ottani légkör, nagyon jól éreztem magam. Jó volt látni, hogy vannak olyanok, akik tényleg azon elvek szerint élnek, mint ahogy a nagyszüleim is éltek. Elkezdtem egyre többet járni az alkalmakra, hallgattam tanításokat és újra elkezdtem megtisztítani az életem, de valahogy mindig újra és újra visszatértek bele a rossz dolgok. Végül azonban sikerült eljutnom arra a szintre, hogy úgy éreztem, rendben van az Istennel való kapcsolatom. Ekkor azonban édesapám súlyos beteg lett, ezért itt hagytam Szegedet, és 2 évig vele voltam otthon.

Mikor visszajöttem az Új Remény gyülekezetbe kezdtem el járni, ahová számos régi ismerősöm is járt. Itt halottam először és itt is értettem meg, hogy be kell fogadnom Jézust a szívembe, ez a Megtérés. Rájöttem, hogy én még nem bíztam Istenre az életem, hogy görcsösen ragaszkodom annak irányításához. Sokat gondolkoztam ezen, nyugtatgattam magam, hogy rendben van az Istennel való kapcsolatom és az életem, de éreztem a hiányosságokat. Ez odáig vezetett, hogy halálfélelmem lett, esténként azért imádkoztam Istenhez, hogy ne most haljak meg, mert nem voltam benne biztos, hogy a Menny vagy a Pokol várna rám. 2009 szilveszterét a gyülekezettel együtt töltöttem. Nagyon jól éreztem magam. Az éjfél körül felolvasott igeversek azonban szíven ütöttek, mintha egyenesen nekem szóltak volna. Teljesen rám nehezedett a sok hibás döntés súlya, amivel fájdalmat okoztam másoknak és magamnak is, hogy mennyi mindennel megbántottam Istent, hogy hiába is akarom irányítani az életem, csak elrontani tudom. Akkor döbbentem rá, hogy nem halogathatom a dolgot: vagy átadom most az életem Jézus Krisztusnak, vagy lehet, hogy soha. Kértem az Úr Jézust, hogy bocsásson meg és jöjjön be az életembe, formáljon át engem igazi kereszténnyé, hogy ne csak korpa legyek a búza közt. Megtettem ezt a döntést, és hihetetlen béke és öröm járt át, más emberként tértem haza. Ezután végre képes voltam nyugodtan aludni, mert tudtam, hogy megbékéltem az Úrral, és ha bármi is történik velem, Hozzá megyek majd. Változás ált be az életem minden területén. Isten begyógyította lelki sebeimet és sok függőségtől megszabadított, amikből azt hittem soha sem fogok kijönni.

Végtelenül hálás vagyok az Urnak, hogy soha nem mondott le rólam, még akkor sem, amikor én már lemondtam magamról. Utánam nyúlt, Magához vonzott szeretetével, és új életet adott nekem. Folyamatos növekedést ad az életembe, hogy azzá a férfivá válljak, akinek eltervezett. Most már látom a célt, és hiszem, hogy elindultam a helyes utón a jó irányba.

Ahogy a 37–ik zsoltár is írja:

„Bízzál az Úrban, és tégy jót, akkor országában lakhatsz, és biztonságban élhetsz. Gyönyörködj az Úrban, és megadja szíved kéréseit! Hagyd az Úrra utadat, bízzál Benne, mert Ő munkálkodik: világossá teszi igazságodat, jogodra fényt derít”     (Zsoltárok 37:3-6)

Megtapasztaltam, hogy az idézett sorok minden szava igaz. Átadtam az Úrnak az irányítást, mert tudom, hogy Ő jobban tudja nálam mire van valójában szükségem. Terve van az életemmel: egy nagyszerű reményteljes jövőt szán nekem, olyat amilyet el sem tudnék képzelni, melyet saját erőmből soha sem érhetnék el.

Egy Istenről szóló előadássorozatra voltam meghívva az egyetemen, így kerültem kapcsolatba az Új Remény Gyülekezettel. Mivel evangélikus suliba jártam, sok mindent tudtam Istenről, így nem gondoltam, hogy túl sok újat fognak majd mondani. Amikről eddig csak ismeretem volt, most láttam mások életén keresztül megélve azt. Megértettem és szerettem volna, hogy ezek a dolgok az én életemben is meglegyenek.

Mindig is teljesítmény-centrikus voltam és úgy gondoltam, ahhoz, hogy szeressenek, vagy csupán elfogadjanak, bizonyos normákat teljesíteni kell. Például a legjobbnak lenni mindig és minden körülmények között, megfelelni mások elvárásainak, valamint alkalmazkodni.

Amikor először voltam a gyülekezetben, akkor is ezt tapasztaltam: a feltétel nélküli szeretetet, amire azt hiszem- nem szolgáltam rá.

Egyik Felfedezőcsoport alkalmon, mintha az összes csalódásom, kudarcom, bűnöm -amiket próbáltam elfeledni és a szőnyeg alá söpörni-, minden egyszerre felszakadt volna bennem, és rám nehezedett volna. Szinte elviselhetetlenül nyomasztott az egész. Nem mondom, hogy olyan átlagon felüli dolgok lettek volna, de voltak. Főleg gondolati szinten: emberekhez való ítélkező hozzáállás, amik főleg apukám élettársa felé irányultak. Rájöttem, csak rajtam múlik, hogy meg lesznek-e oldva vagy sem. Együtt imádkoztunk Márkkal, hogy átadjam az életem vezetését az Úr Jézusnak.

A megfelelési kényszerből szabadított meg az Úr. El kellett fogadjam, Isten úgy szeret, ahogyan vagyok, nem kellett küzdenem érte. Hiszen úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, örök élete legyen.

Kicsit át kellett értékelnem magam és leszállni a magas lóról, hiszen én sem vagyok annyira tökéletes, mint amennyire annak tartottam magam, vagy szerettem volna az lenni. Úgyhogy először a saját szememből kellett a gerenda hegyeket kiemelni és másokat is elfogadni. Keresni az értékeset bennük, mint ahogyan Isten is látja és szereti őket, csakúgy, mint engem, de ehhez először magamnak kellett beismerni a hibákat és elfogadni, hogy Isten is megbocsájtott nekem. Hiszen hogy szerethetném Azt, Akit nem látok, ha azokat sem vagyok képes, akik mellettem vannak? Ezért megpróbáltam megnyílni másoknak és őket is jobban megismerni, így az előítéleteim is kezdtek leomlani. Rájöttem, minél több mindent osztok meg magamból, annál többet kapok vissza is, és így egyre több mindent tapasztalhatok Istenből, akár mások életén keresztül is. A másik nagy probléma a megbocsátás volt. De mivel Isten úgy bocsát meg nekünk, mint mi másoknak, ezért rendeznem kellett pár elvarratlan szálat. Azóta minden nap olvasom a Bibliát, és apukám élettársáról sincsenek negatív gondolataim, már többet beszélek vele is.

Elég bizalmatlan voltam az emberekkel is, ez vezetett a zárkózottságomhoz. Ezért Istenbe vetni a hitemet és csak Rá támaszkodni elég veszélyesnek tűnt. De a Biblia ezt mondja: „Az emberektől való rettegés csapdába ejt, de aki az Úrban bízik, az oltalmat talál.” (Példabeszédek 29:25). Mivel Isten már számos helyzetben bizonyította, hogy Rá lehet számítani, ezért már a kapcsolataimban nem az emberekben bízom, hanem Isten erejében és szeretetében. Az Úr a leglehetetlenebbnek tűnő helyzetből is képes a legtöbbet kihozni.

Továbbá nehéz volt elfogadni Isten vezetését, hogy a dolgok ne úgy történjenek, ahogy azt én előre megterveztem és jónak láttam, hanem Istent tenni első helyre az életemben, és Őhozzá igazítani mindent. Néha nem is látjuk Isten szándékait, és nehéz megválni a magunk kis elképzeléseitől, de nem szabad makacsul ragaszkodni a saját igazunkhoz, hanem engedni kell munkálkodni az Urat, hiszen tudja szükségeinket, de ahhoz nekünk is kell keresni Őt.

Mikor megszülettem, a szüleim megkereszteltettek. Inkább a szokás és a környezet nyomása miatt került rá sor, hogy elkerüljem a pogány megbélyegzést. Így lettem „kis pogányból” „kis keresztény”, nem tudva még, hogy a keresztyén szó jelentése: Krisztus követője. Gyermekként nem kaptam vallásos neveltetést, otthon nem beszéltünk Istenről, csak Karácsonykor mentünk el apukámmal a templomba.

A tanulmányaimat egy egyházi gimnáziumban folytattam. Kezdeti félelmeim, - hogy kitűnik, nem sok közöm van Istenhez - gyorsan eltűntek, mikor rájöttem, az iskola és a kollégium élete nem sokban különbözött a világi iskolákétól, leszámítva a reggeli és esti áhítatokat, valamint az egyházi ünnepek kötelező látogatását. A kollégiumban viszont feltűnt egy lány, aki esténként Bibliát olvasott a folyóson és igyekezett a gyakorlatban is megélni, amit olvas. Ez nagyon megragadott, így én is csatlakoztam hozzá. A viselkedésem elkezdett pozitív irányban változni: leszoktam a trágár beszédről, a puskázásról, és próbáltam a kapcsolataimat nem a közös ivászattal mélyíteni; viszont egyre elégedettebb lettem magammal, kezdtem másokat lenézni. Meg voltam győződve, hogy én igazi hívő vagyok, hisz olvasom a Szent Írást és járok templomba. Úgy gondoltam, ha jó vagyok, és jó dolgokat teszek, akkor kipipálhatok mindent.

Aztán egyetemre kerültem, ahol egy bibliakörnek köszönhetően lehetőségem volt megismerkedni több keresztyén fiatallal, akiknél azt láttam, hogy az Istennel való kapcsolatuk valahogy mélyebb, személyesebb, mint az enyém. Ennek hatására elkezdett változni a hozzáállásom. Mindennap időt szántam rá, hogy imádkozzak, Bibliát olvassak és már nem öncélúan tettem mindezt, hanem igazán szerettem volna megismerni Istent és meghallani, hogy Ő mit akar mondani. Egy alkalmmal, mikor az Újszövetséget olvastam, nagyon megragadott egy szakasz:

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, 
el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”     (János evangéliuma 3:16)

Korábban sokszor hallottam már ezt a bibliai részt, de soha nem hatolt még el a szívemig, akkor viszont éreztem a súlyát. Isten annyira szeret engem, hogy az Ő egyetlen Fiát feláldozta értem, mert ennyire fontos vagyok a Számára. Jézus magára vette bűneimet, hogy megmentsen, vállalta a megaláztatást helyettem. Könnyek között mondtam el a bűneimet, melyek hirtelen rám szakadtak és kimondhatatlanul hálás voltam, hogy Isten nem vetett meg, hanem felszabadított ezek alól és békességét adja. Akkor eldöntöttem, hogy örökre Jézushoz szeretnék tartozni, és Őt akarom követni egész életemben.

Ráébredtem, a lényeg Jézus Krisztus. Nem a cselekedeteink, emberi erőlködéseink váltanak meg, hanem Jézus, ha elfogadjuk, hogy Ő halt meg a mi bűneinkért, kifizetve azokért az árat, de feltámadt a halálból, most is él, és így jöhetünk Őhozzá bizalommal.

Azóta Istennel járok, Ő pedig folyamatosan munkálkodik az életemben: megszabadított a depresszióból, begyógyította a lelki sebeimet és megmutatta mennyire értékes vagyok. Megtapasztaltam, hogy mindenből a legjobbat akarja adni: így lehetek része egy nagyszerű gyülekezetnek, sok őszinte barátot kaptam, akikkel kölcsönösen számíthatunk egymásra, és megajándékozott egy csodálatos társsal is, amiben szintén azt látom, hogy Isten mennyire ismer és szeret.

Megláttam, hogy Jézus nem egy távoli, elérhetetlen isten, akinek meg kell felelni, hanem inkább az életem részese szeretne lenni, nem azért, hogy lekorlátozzon, hanem hogy segítsen olyanná válni, amilyenné Ő eredetileg megálmodott, és egyre jobban be tudjam tölteni a tervét az életemre nézve, mert nem véletlenül vagyok a világon:

„Mert csak Én tudom mi a tervem veletek - így szól az Úr - : békességet és nem romlást tervezek, 
és reményteljes jövőt adok nektek.”     (Jeremiás 29:11)

Így lettem keresztyén, most már igazán Krisztus követője, és mondhatom, életem legjobb döntése volt!

Születésem után a családommal folyamatosan jártam gyülekezetbe. A környezetemben csak pár közelebbi barátom tudta, hogy vasárnap templomba járok. Nem akartam elmondani senkinek, mert azt gondoltam, hogy piszkálni fognak érte. A gyülekezetben sokat hallottam Jézusról, de nem nagyon érdekelt és nem is találtam vonzónak a keresztyén életet. Mikor középiskolába kerültem sokkal jobban vonzott a bulizás, ivás, cigizés, mint Isten, de mindig éreztem, hogy amit teszek az nem helyes. Ebben az időszakban hétvégén bulizni jártam a haverjaimmal, vasárnap pedig gyülekezetbe mentem, de csak azért, mert apu azt mondta, hogy mennem kell. Már főiskolás voltam, amikor láttam, hogy ennek az életformának amiben vagyok nincs sok értelme. Kezdtem megunni, hogy folyamatosan csak buliba járok és barátnőt keresek. Amikor a haverjaimmal nem ittunk, akkor nem is éreztük jól magunkat.

Ebben az időszakban kezdtem el járni unokatestvéremékhez, ahol páran fiatalok összejöttek beszélgetni, imádkozni. Igazából nem vettem részt aktívan a beszélgetésekben, de jó volt közöttük lenni. Éreztem, hogy elfogadtak olyannak, amilyen voltam.

2004. augusztusában kerültem Szegedre, ahol elkezdtem járni a helyi baptista gyülekezet ifjúsági alkalmaira. Nagyon jól esett, hogy bár nem ismertek, mégis olyan kedvesek voltak velem és bevontak sokmindenbe. Eközben elkezdtem olvasni a Bibliát és imádkoztam is néha, úgy ahogy kiskoromban tanultam. Egyik hétvégén egy olyan részt olvastam, ami teljesen aktuális volt a számomra. Előtte soha nem tapasztaltam, nem is gondoltam, hogy Isten személyesen nekem is tud szólni a Biblián keresztül. Ez volt az az igevers:

„Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban."    (Filippi levél 4:6-7)

Megláttam, hogy Jézus gondoskodik rólam, tudja mi van velem és személyesen az én problémáimat szeretné megoldani. Beláttam, hogy az életemre nincs más megoldás, csak az, ha elhiszem és elfogadom, hogy Jézus meghalt a bűneimért, de feltámadt; most pedig velem akar lenni és segíteni akar abban, hogy egy olyan valódi életet éljek, amilyennek megteremtette. Segített leszokni a dohányzásról, káromkodásról, és az előtte meglehetősen ingerlékeny természetemet is lenyugtatta. Isten változtatott abban is, hogy ki tudjam mutatni az érzelmeimet, mert sajnos ez nem volt jellemző a felmenőim férfi tagjaira. Mindeközben a családommal is elkezdett jó irányba változni a kapcsolatom.

Ezen kívül kaptam Istentől egy nagyon jó gyülekezetet, őszinte barátokat és egy jó munkahelyet. Viszont ami a legfontosabb, hogy Jézus adott egy célt az életemnek és megmutatta, hogy akármilyen problémám, nehézségem is van, nem a múltat kell figyelnem, hogy mit tettem, milyen volt az életem, hanem Őrá (Jézusra) nézzek, és Őt kövessem, mert Neki egy jó terve van az én életemmel is.